Valódi kapcsolódás kütyük helyett - Egy anyuka írása a várakozásról

Velünk együtt várakozik többek között egy szülő, az egyéves-forma gyerekével. A gyerek láthatóan, hallhatóan unatkozik - joggal, várakozni unalmas. A szülő a kezébe ad két homokozó-formát, innentől ezeket csapkodja össze a gyerek, ezzel elég nagy ricsajt keltve az akkusztikailag erre könnyedén alkalmas folyosón. Tetszik a gyereknek. A többi várakozónak kevésbé, de érthető módon senki nem szól. Aztán ledobja a kőpadlóra a műanyag játékokat. Az is zajjal jár. Tetszik neki. A szülője visszaadja neki. Folytatódik a “játék”. Csapkodás, zaj, eldobás, visszaadás. 

A felnőtt közben ül a gyereke mellett és néz. Talán fáradt. Lehet, hogy pokoli éjszakájuk volt, hogy jön a gyerek foga, hogy nem megy a hozzátáplálás. Értem és ismerem az érzést.  A harmadik-negyedik eldobásnál aztán annyit mond a gyerekének, hogy “Ha mégegyszer eldobod, ráütök a  kezedre.” Ennyi. Ez az egyetlen mondat hangzott el 10-15 perc alatt. Ez volt az interakció, a “valós” “kapcsolat” a gyerek és az őt gondozó között. Ez volt a kommunikáció.

A gyerek persze nem érti. Nem meglepő, hogy újra eldobja. Semmi nem történik. Még jó… Reméltem, hogy a szülő nem váltja be a kézre-ütős fenyegetést. A homokozójátékok a babakocsi aljába kerülnek. A gyerek nyújtózik érte, kiabál, sír, tanácstalan, hogy ha eddig oké volt, most miért nem az. Nyűgös szünet, szótlan szülő.

…aki aztán elővesz egy…mit is? Valamilyen digitális eszköz, nem telefon. Egy kütyü gombokkal, kijelzővel, mozgóképpel és hanggal. Szó nélkül a gyereke elé tartja, nyomogatja, mutogatja, továbbra sem ér a gyerekhez, nem kommunikál vele, maximum annyi hangzik el, hogy “Nézd!”, “Látod?”. Csak úgy vannak. A gyerek nyűgös, unja.

Digitális eszköz táskába el, homokozójátékok babakocsiból elő. És kezdődhetne mindez előről. Ekkor nyílik a rendelőajtó, megkapják a papírt/gyógyszer/receptet/jótanácsot amire vártak és távoznak. Némán. A szülő sem köszön. Nekem könnyű(?), 8 éves a gyerekem. Utál várakozni, de lehet vele beszélgetni, szoktunk vinni kártyajátékot, könyvet, olvas, én olvasok neki - csupa csendes tevékenység. Kicsi korában is igyekeztem úgy intézni, hogy a jelenlétünk ne zavarja a többi várakozót. (Sajnos létezik olyan fájdalom, félelem, kétségbeesés, ami szinte vigasztalhatatlan, de ezekkel szemben szerencsés esetben elnéző a környezetünk. …nem mindig…)

Hangos unalom és nyűgösség ellen jól jött - alkalmanként még mindig jól jön -  egy-egy döcögtető, höcögtető, ujjszámoló, csiklandozó - gyűjtőnevén “ölbéli játék”. Ha semmi más nem használt, ezek mindig működtek. Gyakran még a fentebb zárójelbe tett esetekben is. Egy “Kavarom a kását, sütöm a pogácsát…”, vagy a “Hüvelykujjam almafa, mutatóujjam megrázta…”.

Könnyű nekem, az a hivatásom és óriási szerencsémre a munkám is, hogy rengeteg ilyet tudok. Igyekszem is átadni a frissen szülővé válóknak. A fent leírt helyzetben nem éreztem volna korrektnek, hogy beleokoskodjak a szülő életébe. Hátha zavarba jön, kellemetlenül érzi magát - annyi kért és kéretlen tanácsot kapunk mi kisgyerekesek…

Itt egy tőlem: Hidd el az első pillanattól kezdve, hogy a személyes kontaktusnál semmi nincs, ami többet ér, aminek óriási a “fejlesztő hatása”. Könnyebb lesz tőle az életed. És a gyerekedé is.

Ha te nem tudsz ölbéli játékokat, akkor is a szemébe tudsz nézni, meg tudod érinteni, kapcsolódni tudsz hozzá. Akár úgy, hogy elmeséled neki, hogy milyen a mintája a padlónak, mi van kiírva a faliújságra és mire számítasz a várakozást illetően.

Beszélj neki a saját érzéseidről, hogy te hogy érzed magad, hogy te sem szeretsz várakozni, hogy te is unatkozol és mennél már.

Ha beszélgetés közben hozzáérsz, megcirógatod, döcögteted, nem lesz szükséged se homokozójátékra, se kütyüre. Mert ő közben hozzád kapcsolódik. Ennél többet nem tudsz adni neki. És egyáltalán nem megerőltetőbb, mint némán várakozni.

Elég vagy te. Higgy magadban, a tekinteted, az érintésed, a hangod erejében.

Gerbert Judit

kisgyerekkori művészeti nevelő, anya

TenTE