Nők az anyaság mögött: mit jelent ma Anyának és Nőnek lenni?

Nőnap közeledtével a boltok polcai megtelnek illatos virágokkal, különleges édességekkel és ajándékokkal. Mindeközben mi történik bennünk? Hogyan változik az identitásunk időről időre, mit jelent egyszerre gondoskodónak lenni és közben nem elveszíteni önmagunkat? Hogy fér meg egymás mellett a kimerültség és a büszkeség, az elvágyódás és a mély szeretet?  Az anyaság mindent átformál: azt a nőt is, aki a gyerekek születése előtt voltunk.

Mi történik az identitásunkkal az anyává válás után?

Az anyaság nem csak az életünket formálja át teljesen, hanem azt is, ahogy magunkra gondolunk. Egyik napról a másikra már nem csak nők vagyunk, partnerek, barátok, szakemberek, hanem valaki számára az egész világot jelentjük. Gyönyörű, "súlyos" és mindent átformáló szerep egyszerre.  A gyerek születése után mintha "kettéválna" az idő: van egy „azelőtt”, és van egy „azóta”. A régi énünk nem tűnik el, csak háttérbe húzódik. Néha csendben figyel, máskor hangosan kopogtat, amikor egy régi szenvedély, egy elfeledett ruha, egy könyv vagy egy dallam eszünkbe juttatja, kik is voltunk korábban. Közben egy új nő formálódik bennünk. Olyan, aki erősebb, mint azt valaha gondolta volna magáról. Aki megtanul határokat húzni, vagy éppen átlépni a saját korlátait. Aki érzékenyebb lett, de közben ellenállóbb is. Az anyaság gyakran elvesz: időt, energiát, szabadságot de cserébe egy egészen újfajta önismeretet ad. A társadalmi elvárások azonban sokszor nem hagynak teret a kérdéseknek. "Egy jó anya mindig türelmes, mindig tudja mit kell tenni, és közben sosem inog meg és nem gyötrik kétségek." Pedig a legtöbben pontosan itt érezzük a legnagyobb feszültséget: amikor szeretnénk a lehető legjobb anyák lenni, de közben önmagunkat is meg szeretnénk tartani. Talán nem is az a kérdés, hogy legyünk újra azok a nők akik a szülés előtt voltunk, hanem az, hogyan tudjuk összefonni a régi és az új identitásunkat. Hogyan fér meg bennünk a nő, aki egykor minden hétvégén programot szervezett a barátnőivel és az anya, aki ma már pelenkát cserél, váltóruhát és uzsonnát pakol? 

A láthatatlan munka: mentális terhelés és érzelmi felelősség

Van az a fajta fáradtság, amit nem lehet egy átaludt éjszakával kipihenni. A fejünkben folyamatosan futó és megújuló listák rendkívül kimerítőek, hisz' soha nem érnek véget. Mikor kell oltásra vinni, váltócipő a tornazsákba, kifogyott a hűtő, valaki csúnyát mondott neki az oviban, és hogy jövő héten esni fog, ezért kellene másik kabát is. Ez a láthatatlan munka: a folyamatos mentális jelenlét, amit sokszor senki nem lát, mégis állandóan, mint egy számítógépes program, fut a háttérben. 

Az anyaság nemcsak cselekvések sorozata, hanem érzelmi figyelem is. Megérteni egy félmondatot, egy szomorú tekintetet, egy szokatlan csendet. Miközben próbáljuk tartani a család ritmusát, mi magunk válunk a család lelkévé. Azzá, aki észben tart, összeköt, elsimít, szervez, aggódik. Erről ritkán beszélünk hangosan. Mert kívülről talán „csak” annyi látszik, hogy meleg vacsora van az asztalon, simán és gyorsan indul a reggel, megoldódik egy logisztikai káosz. Belül azonban ott zakatol az állandó készenlét. Az a halk belső hang, ami sosem kapcsol ki teljesen.

Nőnapon különösen fontos kimondani és elismerni saját magunknak: ez igenis munka. Értékes, komoly, emberpróbáló feladat. Igen, ismerjük el saját magunknak, hogy amit nap mint nap teszünk értékes és kemény munka! Sok anya elfáradt, hosszú ideje kimerült, túl sokat cipel egyedül, miközben kívülről úgy tűnik, hogy jól működik minden. Talán az első lépés az, hogy észrevesszük ezt a láthatatlan terhet. Hogy ne természetesnek vegyük, hanem nevén nevezzük. Hogy merjük megosztani másokkal a nehézségeinket, segítséget kérni, átszervezni a feladatainkat és újragondolni a napirendünket, céljainkat. Amikor az anyaságról beszélünk, nem csak a mérhetetlen szeretetről beszélünk, hanem arról a mentális és érzelmi munkáról is, ami mögötte van. És mindezek mögött ott áll egy nő, aki nap mint nap csendben helytáll. 

Testképváltozás

A szülést követő hónapokban szembe nézünk a fürdőszobai tükörrel és megállapítjuk, hogy egy idegen test néz vissza ránk. Ugyanaz a test, amely végigcsinált egy terhességet, életet adott a gyermeknek, ringatott éjjel nappal, ébren maradt éjszakákon át. Más, mint régen. Nyomokat visel. Történeteket mesél. Csíkokat, hegeket, fáradtabb vonásokat, megváltozott arányokat. S mégis erősebb, mint valaha. Milyen érzések futnak át rajtunk ilyenkor? Hála és bizonytalanság. Büszkeséget érzünk amiatt, amit a testük véghez vitt és közben gyászoljuk a korábbi formánkat, amelyben egykor otthonosan mozogtunk. Az anyaság nemcsak lelkileg formál át, hanem fizikailag is és ehhez idő kell. Sokkal több, mint amennyit a környezetünk vagy a közösségi oldalak képei sugallnak. Azt gondoljuk, hogy de jó lenne, ha egy gombnyomással visszatérhetnénk a szülés előtti bőrünkbe! Pedig a legtöbb anya nem visszatér, hanem továbbhalad. Egy új testben, új érzésekkel, új mércékkel. Olyan testben, amely megtanult máshogy erős lenni. Amely nem feltétlenül a tükörképpel bizonyít, hanem azzal, hogy hordoz, vigasztal, fut a játszótéren, hajol a kiságy fölé, és újra meg újra teszi a dolgát még akkor is, amikor úgy érzni nem képes rá. A gyerekek születése után különösen fontos gyengédebben, megértőbben nézni önmagunkra. Nem összehasonlítani, nem siettetni, nem szégyellni a változásokat. Megtanulni más kérdéseket feltenni a tükör előtt: nem azt, hogy „mi nem jó rajtam?”, hanem azt, hogy mit tett meg értem és a babámért ez a test? Mert ez a test - minden egyes változásával együtt - nem kevesebb, sokkal több, mint a szülés előtt volt. Szimplán csak más, és sokkal erősebb, mint gondolnánk!

Az a sok - sok elvárás...

Az anyaság körül rengeteg kimondatlan elvárás kering. Legyünk türelmesek, mindig mindenre tudjuk a megoldást, mosolyogva bírjuk a kialvatlanságot, a hisztiket, a káoszt. Mindeközben rendezzük a háztartást, jelen legyünk a munkában (100%-ban), ápoljuk a családi és baráti kapcsolatainkat és lehetőleg mindezt csendben, panaszkodás nélkül. Csakhogy a tökéletes anya alakja inkább mítosz, mint valóság. Egy idealizált kép, amihez mérjük magunkat, és amely mellett sokan úgy érezzük: mindig egy lépéssel le vagyunk maradva. Talán itt az ideje fellélegezni egy kicsit: elengedni azt a kívülről érkező nyomást, ami azt suttogja, hogy nem csináljuk elég jól. A valóságban az anyaság tele van próbálkozással, újrakezdéssel, hibázással és tanulással. Tele van olyan napokkal, amikor elfogy a türelem és olyan pillanatokkal, amikor egy öleléstől újra kerek a világ. Ezek együtt alkotják az egész képet. Nem a "hibátlan működés", hanem az, hogy újra és újra jelen vagyunk. Talán a legfelszabadítóbb gondolat az, hogy nem kell egyedül csinálnunk, hogy kimondhatjuk: fáradt vagyok, bizonytalan vagyok, segítségre van szükségem. Egymást ne versenytársakként, hanem szövetségesekként kezeljük: anyák, nők, társak egy nagy, közös tanulási folyamatban!

Vegyük észre, hogy akkor is értékesek vagyunk, amikor épp nem vagyunk a legjobb formánkban!  Akkor is, amikor csak túlélünk egy nehéz napot és akkor is, amikor csendben tartjuk össze a mi kis világunkat.